Azt mondják, és az eddigi tapasztalataim engem is ebben a hitben erősítettek meg, hogy a legfinomabb kávét Olaszországban lehet inni. Lehet, hogy az Észak-Olasz artézi kutak vize teszi, lehet, hogy az arabica pörkölés titkos receptje, az olasz napfény keltette varázslat, vagy csak a kiszolgálás kedvessége, (azért itt húzzuk ki magunkat , mert a Temesváron született és az első világháború után Triestben megtelepedő, magyar, Illy Ferenc nemcsak az olaszos pörkölést tudta hosszan megőrizni kávécsomagjaiban, hanem a presszófőzés titkainak is feltalálója lett), de tény, hogy amikor az utazó Tarvisionál belép az Alpok öleléséből kibontakozni igyekvő folyóvölgybe, szinte mindegy, hogy melyik autósmegálló kávézójában fogyasztja el az első, régóta várt olasz,tetszőleges hosszúságú fekete-forró italát, garantáltan mámorító élményben lesz része.
Ezzel én is így voltam a mai napig. Korán kelőként és a hangszeres gyakorlás napi kötelező penzumát általában a reggeli órákban elvégző muzsikusként, a reggelit egy tejes, manapság tejes-habos kávé jelenti. Ma azonban, a vírusfogság 6. napján csodálatos kávézásban volt részem, és lehet, hogy a mai reggel megváltoztatja a kávézásról és annak körülményiről alkotott elképzeléseimet is. Általában, ahogy az olaszoknak is, csak egy rövid pillanatot jelent a reggeli rohanásban, amíg felhörpintik azt a bizonyos ristrettissimo-t, nálam is valamely más készülődéssel kapcsolatos tevékenység kiegészítőjeként telik el, hogy pár pillanattal később elragadjon a hétköznapok sodrása.
Amikor a tanév programjait megterveztük szeptemberben, akkor szinte egyértelmű volt, hogy november utolsó péntekjén a vonós tanszak „csokiversenye” lesz, ahogy ez már évtizedes hagyománya a Fasangnak. Meg is lett a kiírás és csak örültünk a jelentkezők nagy számának, nem gondolva arra, hogy ez nem a szokásos, közönség előtt zajló, szülőknek, nagyszülőknek, gyerekeknek izgalmat hozó délutáni program lesz. Aztán, ahogy a vírus egyre inkább erősödött, be kellett látnunk, hogy ez nem az eddig megszokott csokiversenyek egyike lesz. Lemondani róla eszünk ágában sem volt, így aztán jött az egyetlen megoldás, a versenyzők egy előre felvett anyaggal jelentkezhetnek. Senki sem lépett vissza, mindenki nagy örömmel és lelkesedéssel készült. A határidő nem változott, így aztán amikor ma, 27.-én kora reggel megnyitottam az iskolai levelezésemet, már ott várt az egyik kolléganő osztályának produkciója. Hat kislány, (a fiúk ebben a korban szégyenlősebbek és talán kényelmesebbek is) két-két kis darabot rögzített a telefonja segítségével és ezt a Tanárnő fel is töltötte a drive –ra. Gondoltam, amíg most ráérősebben elfogyasztom a máskor rohanós kávémat, belehallgatok a produkciókba. Hát ez hiba volt(!) mert a végére ki is hűlt a tejeskávém, annyira lekötött és elvarázsolt a sok, kis, ügyes hegedűs teljesítménye. Igazi, kedves, jobb cukrászdákban a kávé mellé járó apró, kis meglepetés volt.
Nem tudom ki, mennyit és hogyan ér rá a kétségbeesett kapkodás és a reggeli gondolatözön közben, de ajánlom mindenkinek! A reggeli kávézás közben hallgasson egy kis klasszikus zenét, meglátja, teljesen másképpen indul majd a napja. Ha magával viszi kávéját, ne dübörögtesse a kocsija hangszóróit, mindenkit megmérgező agresszív, értéktelen, közhelyes, zenének nevezett semmivel, hanem inkább az eksztázis helyett, a katarzist hozó értékes komolyzenére szánjon két pillanatot.
Érdemes lesz, higgyék el. Nem akarunk majd mindenkit, megelőzni és legyőzni, hanem rájövünk arra, hogy mennyi apró szépsége, ajándéka van az Életnek és, hogy milyen butaság elrohanni mellettük….
Budapest, 2020.11.27. Dr. Szentkirályi Aladár Miklós
